Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egypercesek gyűjteménye

2010.03.09

EGYPERCESEK

 

 

Ketten álltak szemben

 

 

A kicsi asszony arcán ütemesen szinte koppantak a könnyek. Tekintete a magasan, odafönt lévő szempárba kapaszkodott. Nem voltak kérdések többé. Válaszok voltak. Nagyok és súlyosak. Mindenre reflektort tartva, semmilyen apróságot ki nem felejtve. Csak éppen nem lehetett elmenni. Mint ahogyan a gyors halálból visszatérők mondják, hogy állítólag ez így van : - előttük is lepergett az életük. Látszólagos semmiségek. A temetőben egy pad, ahol a helyhez nem méltóan beszéltek és nevettek. Miért ne lenne méltó egyébként a halottainknak is elvinni az élet lüktető vidámságát ? Tiszta hülyeség, meg ostoba konvenció. Ők épp úgy örülnek velünk, ha jelképes lakhelyükön mosollyal emlékezünk rájuk. Szerintem direkt nem állhatják a fekete bánatot. A pad után meg a kerti vérvörös zinia, mely mint egy egyszemélyes napocska bevilágította a sok zöldet. Meg az is lepergett, ahogyan végigbohóckodták a várost, és születésnap okán olyan kajlák voltak, mint két kismajom. Csak az egyik kicsit nagyon megnőtt. De majomnak nagyon majom tud lenni. Annyira érezték egymást. Tudták, ebből semmi jó nem származhat. Egymás társaságában a tehetetlenségi erő tombolt. Se jobbra, se balra, csak nézik egymást - nincs egyéb. A világ szerteszét szűni magát. Így nem lehet élni. Valami rohadt formája kell, hogy legyen az egész frászos életnek! Nem lehet mindig "felejtkezni". A nagyobb szólal meg, mint ahogy a szellő a sírokat lengi végig: - Ha elmész, belehalsz. - Ez kijelentő mondat.

- Igen. - rá a megadó válasz. Még állnak egy darabig. A világ egyszerűen nincs. Aztán a kisebbik kitépi a lelkét és elindul határozott léptekkel, meg tétova, elkínozott, fájó lélekkel. Tudja, hogy az irány helyes - talán.

 

Miért kell minden döntésért ekkorát fizetni?

 

 

************************************

 

Szép nyári délután

 

 

Nem csináltunk mi az égvilágon semmit. Ültünk az udvaron, ami úgy jó, ahogy van. Semmit nem volna szabad változtatni rajta, gazdái nem is teszik. Helyem van ott, mert valami régi, megmagyarázhatatlan szeretet odatartozónak tekint. Zsófi ad egy puszit. Ettől meleg lesz a szívem. Mosolyog a szeme. Szépségében nem keresem az én Csibém arcát, hiszen Zsófit azért szeretem, mert ő Zsófi. Futkároznak a bolondos kutyák. A két kényes cica alszik, nyújtózik - egyáltalán jelen vannak. Itt mindenki "valaki". A csirkék is, külön- külön. Még a vadon termett gaz szép, fehér virága is dicséretet kap. Minden úgy van jól, ahogy van. Ez az állandóság helye, ahol tiszteletben tartjuk, hogy csak udvaron szabad rágyújtani.

A paradicsom a gyönyörű zöld bokorban szabályosan röhög, kis gömbölyű pofájával. Itt az emberek nem bántják egymást. Itt a tapintat érinthető, de Apa mellett mindez képtelenség is lenne. A magasból leszól, halkan, csendesen, finoman, megválogatva a szavakat. Ilyen helyzetben kinek lenne szíve megbontani a harmóniát. Itt nem dajkálnak bánatokat, tudomásul veszik, ami már nincs, mert nem lehet. Próbálnak örömmel beleélni a mindennapokba. Ide volt módom belépni. Nem éreztem az idő múlását. Elvesztettem valahol útközben örök nyugtalanságomat. Amit soha máshol, bizony az időérzékemet is. Rájövök mégis, csak mennem kell innen, hiszen vendég vagyok itt. Furamód ez először jut eszembe. Kikísérnek, puszit kapok. Apa nagy barna, jóságos szeme követi a lépteimet. Érzem, hogy aggódva gondol majd rám, míg haza nem érek az autóval.

 

Én hiszem, csak így lenne szabad élni.

 

 

*******************

 

 

Hét éve

 

Hét éve is nyár volt, július éppen. Már nagyon, nagyon vártam, hogy az én elfoglalt, majd kétméteres, 31 éves "kisfiamat" végre itthon újra átölelhessem. Beszéltünk mi sokat. Édes, kicsit fátyolos hangján nyugtatgatott - most még nem időszerű, mert nyakig van a munkában. Sokszor csak annyi ideje marad, hogy este beessen az ágyba. De majd itthon... Végre kipiheni magát, négyszázadszor megnézzük együtt az ÖRÖK Hófehérkét, amin én 52 éve bőgök szakadatlan. Utánozni fogja Várady Hédike bűbájos szinkronhangját. Repedtre röhögjük a szánkat Besenyő Pista bácsiékon, és főzök neki, meg hozok mindenfélét, mert nem szeret boltba járni. Ebben megnyugodtam. Aztán jött a többiektől a hír, hogy bekerült a kórházba. Értetlenül állnak az orvosok a betegség előtt, mert nem tudják, mi az. Nincs neve. Fájdalmas kezelések. Aztán újra az édes fátyolos hang, most már otthon van és nemsokára itthon lesz. Nagyon vártam, nagyon készültem az egész lelkemmel, mert a három közül őt valahogyan másként szerettem. Nem jobban - másként. Benne megéreztem, mekkora szüksége van a néma igenlésemre, a távolból is a közelségemre, hiszen majd tíz évet készülődött, mire önfenntartó "igazi" felnőtt lett. Gyönyörű szakmával és a szakma iránti mélységes elkötelezettséggel. Most majd megint odarakom az állataidat, ha megágyazok neked, mert bármekkorára nőttél, az elefánt, a maci és a sün mindig a párnád mellett feküdt. Helyette telefont kaptam. Meghalt. Menjek ki eltemetni a hamvait. A temetőben nincs semmi. Ahol meghalt, ott a Jóisten fia személyesen jelen van. Hatalmas horizonttal, elmondhatatlan fénypászmákkal. Bevallom, eleinte ott ordítottam. Most már nem teszem. Tudom, jól van. Tudom, nem fogja soha többé bántani semmi. És végre tudom a helyét annak, ami belőlem maradni fog.

 

(2003. július  17. Widdern)

 

 

***********************************

 

 

Találkozás

 

 

 

Imádom a döglesztő meleget. Engem soha nem bántott.

A hideg elkedvetlenít, beteggé tesz, minden életenergiám oda. Fürdök hát a napban, bár tudom, káros, meg ultra meg ibolya, meg viola, de inkább ebbe haljak bele, mint megfagyjak. A fényben fürdő utcán szembe velem jön egy ismerős alak. Nagyon magas, nagyon szép férfi. Dacára annak, hogy kisiskolásként láttam utoljára, felismerem, hiszen szomszédok voltunk. Egy iskolába jártunk. Az ismeretlen ismerős felismer. Bájos, kedves, közvetlen. Mosolyogva közli, mindenkije meghalt. Elnézem ezt a mosolyt. Elnézem ezt a nyugalmat. Arra gondolok, talán mégis jobb, hogy néha esik az eső. Odabent a szívben - feltétlenül.

A magunkra vett nyugalom bénító csendje jobban öl, mint az ordító szenvedés. Azután meg lehet nyugodni.

 

Elgondolkodtam: - Egyáltalán élő emberrel találkoztam én? Lehet, hogy jár, beszél, mozog, pénzt keres. Csak odabent valami eltörött. Aznapra megfakult az én imádott napom.

 

 

*******************************

 

 

A nyár adta, a nyár elvette

 

 

Két dolog jár most a fejemben. Az első természetesen Nelli unokám születése, akit nagyon vártunk. Szépen, mindent előkészítve, direkt kiutaztam, hogy megsimogathassam Csibe lányom gömbölyödő pocakját. Amikor meghallottam a hírt, hogy pár dekán múlott, hogy természetes úton a világra jöhessen - nagyon nagy levegőt vettem. Hálás voltam, hogy nem kellett az én drága gyermekemet összevagdalni. Az élet ad.

 

Most, hogy reggel ránéztem a naptárra, elfacsarodott a szívem. Ez volt az a nagyon várt névnap, amit már részletesen megbeszéltünk imádott férjemmel, aprólékosan, hogyan fogjuk megünnepelni. Először együtt - teljes díszében a napnak. Nem kerülhetett rá sor. Március hatodikán, 43 éves korában meghalt. Házasságunk nyolcadik hónapjában. Egy újságíró géniuszt temettem és egy csodálatos embert. Akkor éreztem, hogy az élet elvesz.

De azt is éreztem, neki ennyi volt kiszabva. Boldog vagyok, hogy mamija lehetek Nellinek. Megnyugszom az AKARATBAN, hogy a másik imádottnak így volt jobb.

 

************************************

 

 

Tóparton este

 

 

A víz nyugodt, a szellő csak meglegyinti néha a nádak karcsú szálát. Minden csendes már. Magányos alak áll a parton. Kis autója, mint egy néma családtag, türelmesen várakozik. A szemlélődőben nincsenek érzelmek. Gondolata, szívverése nyugodt. Ez is elmúlt hát, kis idő még, s jönnek a kellemetlen, végeérhetetlen esők. Kimenni nincs kedve az embernek, bent még hideg van. Majd begyújtok, gondolja. El is mosolyodik előrelátásán a kellemes 25 fokban. Meg kellene tanulni végre a rég megszívlelt igazságot. Minden napot aznap 24 óráig megoldani. Okos asszony idegen szavú, de bölcs tanácsa volt egykor. Ne gondolkodj tovább, mert most ez nem fog menni. Nagyon sokat profitált ebből a tanácsból. Fölépült. Utána már lehetett tervezni is. A gyönge időszak parancsa az "aznap 24 óráig" megoldása volt. Most nincs semmi tisztázatlan, nem beteg, nincsenek elvarratlan szálak. Valami belül mégis követeli a mesterséges nyugalmat. Öregszünk és ez ilyen alattomosan jön? Valószínű. Akkor van recept, csak használni kell... Ez a gondolat is egykedvűre sikeredett. Tulajdonképpen szinte megint elmúlt egy nyár. Ez is tőlem múlt el - gondolta. Nem fájlalta. Megállapította. A kacsáknak és a lebukó napnak küldött még egy- egy pillantást. Indított. Tudta, magára számíthat - mert ezt akarja.

A belső béke árát is megszabják, mint a világon mindenét.

 

 

*********************************

 

 

Halott fecske

 

 

 

Az egyik eresz alatt halott fecskét találtam. Fényes fekete tollán még könnyelműen játszadozott a napsugár. Nyaka elferdült íve már nem hagyott kétséget afelől, hogy erre a kedves csiklandozásra ő már nem felel soha. Szíve szakadtan néztem a kecses madarat. Biztos vagyok benne, csak az esze kényszeríti Afrikába, mert a hideget ITTHON nem bírná ki semmiképp. Kicsi, dobogó szívét itthon szokta hagyni a kényszerű távollét idejére. Élni elmegy, de lakni itthon kell és lehet. Nem tudtam, kiröptette-e már a fiókákat. Azt sem láttam, hol a párja. Ők nagyon összetartanak és keservesen siratják egymást. Náluk hogy van ez, nem tudom, de a gólya soha többé nem választ halott feleség után másikat. Magányosan él, míg "engedik". Több új fészek nem készül, több fióka nem csipog . A halott emléke szent marad. Kicsi madaram tolla még fényes az aszfalton, mint mondtam. Még nem érte el az eltakarítás szenvedélye, mely üres flakonra sokkal kevésbé vonatkozik, mint halott madárra. Veled nem lesz erősebb a tengeren átkelő csapat. Visszafelé eggyel kevesebben örültök majd, már csak ennyi, már csak egy egészen kicsi és hurrá! Már itthon is vagyunk! Nem fogod a kicsi, kerek sárgolyókból rakni, vagy csak megfoltozni a fészket. Nem lesznek új tojások, amin te, vagy a párod üldögélne, melengetve a kicsi új életeket. Veled meghalt a suhanás. Veled meghalt a nyílegyenes szépség egy darabkája. Így a világból is meghalt egy darab. Ami szép és életrevaló, miért megy el? Miért kell állandó, pótolhatatlan veszteségeket elszenvednünk? Mert bizony, ahogy az idő telik velünk, minden apróság - bár a te életed messze nem apróság - életdarabbá válik. Még egy búcsú, még egy fájdalom és még egy könny, mert már nem tudok parancsolni magamnak. Elfelejtettem a keménységet. A "fáj"-t nem lehet elfeledni soha.

 

Béke veled, szárnyaló, csillogó fekete suhanás!

 

 

***********************************

 

 

TÉRZENE ÉJJEL

 

 

 

A Kossuth tér évek óta minden nyáron színpaddá változik nálunk a nyári szombatokon és vasárnapokon. Háttérben a veretes és sokat látott Nagytemplom. Ragyogóra renoválva és világítva bölcs mosollyal figyeli az ifjú tehetségeket. Református nyakas hatalmassága jótékonyan kíséri, támogatja azt a sok értéket, amit az újnál is újabb generációk produkálnak. Katonák, pompás tudással, népi táncosok, sok idegen együttes. Ezen az estén egy briliáns hangszeres együttes dobta közénk a szívét. Egyenként mesterei a hangszerüknek. Nem is értettem, a hajszálvékony kongás hogyan bírja erővel. Képtelenség! Minden nép minden táncát hűen, hibátlanul, óriási bravúrral és maguk látható gyönyörűségére varázsolták elénk. A két énekes lány hangja torokból hasított. Ezt paraszt asszonyainktól kell kemény munkával elsajátítani. Nem semmi. A bolgár ritmusnál feszülök velük. Egy ütemtévesztés - fölborult az egész. Nem borult! Hogy tudnak ezek, te Jóisten! Állok megbűvölve, lábam az aszfaltba már mély gyökereket eresztett, mikor a zenekar vezetője elbúcsúzik. El kell engedni őket, ha szívünk hasad is. Embertelenség volna tovább dolgoztatni őket. Nagylelkűen adnak egy fergeteges ráadást. A tomboló tér alig akar széledni. Hátamat széles váll melegíti, a lábam alatti lépcsőre figyelmeztetést kapok. Alattomos kis emelkedő. "Tanyálhatnék" nagyot, ha nem figyelnék. De nekem már figyelnem sem kell. Figyelnek helyettem. Melegítenek. Vigyáznak rám. Szóval ez a nyár minden nyarak nyara lett. Aki mellé odaszegődik a boldogság, mint egy hangtalan, selymes, bájos cica, és lábához dörgöli kényes gerincét, az megtapasztalja.

 

Nyáron élni jó! Ahogyan a régi slágerben énekelték a fiúk. Minden remény megvan arra, hogy a kivilágított, havas, csupa fény Kossuth-tér is ugyanilyen szép lesz. A zenészek meg majd visszajönnek jövő nyáron.

 

 

***************************************

 

 

UTOLSÓ NYÁR VELED

 

Mindig nagyon boldoggá tett, amikor szavakban és tettekben is közel engedtél magadhoz. Lélekben állandóan ez az állapot volt jelen közöttünk, csak a kinyilatkoztatások szent óráit kellett kivárnom. Eljöttél velem, a nagy piros autóval és érdekes volt, mennyit beszéltél. Annyira szépen formáltad a mondatokat, mint amennyire szűken mérted a választott, másik "haza" örökké idegenné maradt szavait. Árnyaltan fejezted ki magad ott is. Kinyílni viszont igazából azoknak a szavaknak az életre hívásával tudtál, amiket tőlem tanultál. Ezeket  hallottad, mikor mesét olvastam neked este. Ezeken a mondatokon léptél be az "írástudók" közé. Észrevétlenül jó voltál az iskolában. Személyed nem vonzotta a "balhét". Távol állt tőled. Ezen a fényes napon épp Gyuszi bácsi szavait idéztük, meg Deutsch bácsit (hála Koltay Róbert kitartó szponzor- keresésének, ami miatt a "Sose halunk meg" c. film létrejöhetett). Nagyon szerettük, mert mi-ül volt kedvesen szemtelen, szófacsarósan humorban fürdő az egész hangulat. Láttatva könnyedén, de húsba vágóan a megidézett kor rákfenéit is. Közben ízlelgetted a terveidet. Már várt az iskola, az Állatkerted, ahol te kiváló munkaerő voltál és személyesen maga a szeretet. A kis majmok úgy karolták a nyakadat, ahogyan te tetted velem, mikor kicsi voltál és belém csimpaszkodtál. Imádtalak az ölembe venni. Az arcodba fúrtam az orromat, mert neked olyan csodás baba illatod volt - mese.

 

Felnőtten is nagyon igényes, szép férfi lettél. Soha nem kísért baromi illatfelhő, de a decens férfi-illat, a hatalmas hajkorona frissen mosott selymes méze ma is az orromban van. Elmondtad, van már lakásod. Ha berendezkedtél, nagyon vársz. Nézzem meg, hogyan boldogulsz nélkülem is, mert a tőlem látott mozdulatokat megjegyezte a szíved. Elsoroltad, mi mindent szeretnél megvalósítani, mik a terveid és mennyire beletartozom akkor is, amikor testben nem vagyok ott.

 

Sudár voltál, mint a jegenye. Az első fogad egy hajszálnyira előre állt. Ettől olyan bájos volt az arcod, mint a parányi ugró-egerednek, amit a gimnáziumban egy fiókban tartottál és az egész család harsány derültségétől kísérve a zongora klaviatúráján megfuttattál néha. Szép, meleg nap volt, előttünk volt az élet. Fölnéztem rád, mint mindig. Akkor is, ha éppen nem a legjobb formában voltál....Mindenkivel megesik. Meg majd két méterre föl is kell nézni. A vállamat átfogtad, úgy kandikáltam ki alóla. Milyen nagy voltam valamikor! A biztonság, a hatalom, a béke, a fürdés, a vacsora és az igaz szó.

 

Abban a hitben élek, úgy mentél el,hogy ezeket a kincseket soha nem hagytad el. Mindig veled maradtak. Ma hét éve annak, hogy többé hiába várnak a majmok, nem lesz több ugróegérnek vagy cicának olyan gazdája, mint te. S annak is, hogy bár béke van itt bent, egy nagy, üres, fehér folt betakarja a lelkem egy darabját. Tudod, Zoli telefonált. Mindig, ahogy szokott, mikor kell. Mondta, megy hozzád és egy szál virágot visz helyettem is. Csak a helytől vagyok távol, hiszen te a szívemben laksz. A nap pedig ugyanúgy fog sütni tovább, mint azon a szépséges nyári napon, amikor együtt ültünk a nagy, piros autóban.

Csak mi ketten: Te meg én...

 

**********************************************

 

 

                            Augusztus 1.

 

 

Bizony, augusztus 1. volt a napja, amikor soványan és elgyötörten, de a legboldogabb szerelemben másodszor kimondtam az IGEN - t.

Véglegesnek és megfellebbezhetetlennek gondoltuk mindketten. Megcsapott minket az élet jócskán, mindkettőnket. Egyenesedni látszott, nagyon. Téged ott is leközöltek, ahol nem akartad, nekem nyugalmas sziget voltál és üdítő, szellemi pezsgőfürdő egy személyben. Talán mienk volt az egész világ. Mind a három felnőtt gyerekem úgy szeretett téged is, ahogyan nem is mertem remélni. Furcsán és hirtelen szótlanodtál el. Az utolsó két hónapban minden percemet veled töltöttem. Nem lehetett segíteni, pedig minden erőnkkel azon voltunk. Nyolc hónapot adott nekünk az isten a házasságból. Neked pedig 43 életévet. Felejthetetlen leszel, mindörökké. Rengeteget tanultam tőled. Most tudom csak igazán. Jó helyen vagy. Ez jó.

 

Áldjon meg az isten!

 

****************************************

 

KISBABA

 

Mindenkinek tiszta szívemből kívánom ezt a gyönyörűséget, amiben pár napig részem volt. Az alig két hónapos kis hölgy beköltözött hozzám és teljes négy kilós méltóságával elfoglalta az életemet. Mamája olyan tündéri természetességgel fürdette, ölelte, babusgatta,majd hagyta pihenni, ahogyan ezt genetikusan örökölte. A vő lepett meg a legjobban. Amellett, hogy a felesége óráit is átvállalta, nincs az a tevékenység a baba körül, amit ne azonnal csinálna meg, kérés, vagy szólongatás nélkül. Akkora szeretettel és odaadással, hogy az embernek könnyes lesz a szeme. Mikor ölbe vettem ezt a gyönyörű és tökéletes kis lényt, hosszú, sötét hajával, belefúrtam az orromat a hajába, arcocskájába- visszatért minden. Egy pillanatra. Aztán elgondolkodtam, hogyan csináltam én ezt anno, amikor a pici baba mellett még négy emberre kellett gondot fordítanom. Rend volt, ebéd volt, fájdalmak, bánatok meghallgatása. Zeneórákra ügyelés, nagy

kirándulások....meg ki az áldott Atya tudja, mi minden még. Meg kellene értenem, bele kellene törődnöm, hogy visszaéltem saját magammal. Ők szépen megnőttek, én meg, mint az öreg krumpli a földben, még átadom, amit lehet - aztán - ki tudja. Nem mertem elmondani, hogy hármójuk közül Miklós született ekkora hajjal. Nem mertem szólni, mennyire örülne a pici babának - mert láttam a Csibe szemén - tudja. Szóval így osztják ezt. Örülünk, boldogság, szépség, csak a szívtájékon ne lenne az, ami az életben nem múlik el - SOHA.

 

**************************************

 

RÉSZEG SUHANCOK

 

 

Mellettünk áll egy kis bár. Ha még csak ott állana, fene enné, kit érdekelne. De van ám zene hajnalig. Van bizony. Van szeszes ital is. Bizonyára nem olcsó. Számat tátom az ámulattól, mikor ablakom alatt kiájulnak a 13 - 14 éves kiskamaszok. Vissza kell gondolnom az enyémekre. 14 évesen ágyban kellett lenniük, mert meg kell még nőni. Holnap aztán lehet úszni, biciklizni, felhozni a barátokat, akik tőlem ebédet, jó szót, lélek - simogatást kapnak. Nagyon későn jött el az első spicces állapot, amit el is meséltek, nagy derültség közepette, mert nálunk nem voltak titkok. A botlás megbocsájtást nyert, kérni sem kellett. Van ilyen . Át kell esni ezen is. Most, hogy a másét látom a szemem előtt tönkremenni, fáj. Mi lehet otthon? Adok kétezret, csak hagyj békén? Telik, mert van miből, csak ész nincs hozzá - MIRE? Nevelnek egy generációt. Fogja ez tisztelni az idősebbet? Fölsegíti azt, aki elesik? Átvezeti a vakot a másik oldalra? Nem tudok válaszolni. Valami nagyon elrontódott.

Fáj, hogy én már tevőlegesen ezen nem tudok segíteni!

 

 

******************************************

 

Meleg

 

 

Meleg van. Hullanak az arcokon a csöppek. Nehezebben veszik a levegőt az öregek. Behúznak az emberek minden létezhető függönyt, rolettát, redőnyt. Rejtőzködünk. Engem nem zavar. Nem izzadok és most tartalékolok mindent a hidegre, az esősre, a fázósra. Ha nem imádnám ennyire ezt a konok földet, már régen elpályáztam volna olyan helyre, ahol mindig ilyen van. Mondják, ott olcsó az élet. Vágynék is rá, kíváncsiság még volna is bennem. Ez a kutya Kálvinista Róma beégett a bőrömbe. Befészkelt a fejembe. Vacogok hát itt, ahol vagyok. A vágyak eloldalognak. Gyökeret tépni nem tudok. Legfennebb majd csak megmelegítenek. Ezzel jól is van a dolog.

 

     Ez talán hazaszeretet lenne?

 

 

**********************************************

 

 

ÉRKEZÉS

 

 

 Az állomás peronján kevesen álltak. Kék villámok hasították a nyári eget. Meleg volt, zápor közeledett. Minden olyan hatású volt, mint egy sugallat, egy előjel. Vártak valakit. Nagyon jött valaki. Nagyon jött. Minden meggondolva és megfontolva áthúzta addigi életét egy tollvonással. Amilyen merészen őrült, tőle nem is volt szokatlan. Annyi bizonyosság maradt az életében - VÁRJÁK. Ez adott erőt, valami hallatlan biztonságot, valamit, amit csak az az ember érezhet, aki életében maradt már egyedül - amúgy istenesen. Fölfelé ballagva a vágányok alatti folyosóból a hosszú lépcsősor tetején várta a mosoly és az a látvány, amit "felturbózva" sem gondolt el. Pedig nagyon, nagyon sokat gondolt erre az egész fura micsodára, ami az új élete. A látvány elcsodálkoztatta és valami angyali nyugalommal töltötte el egyben.

- Itthon vagyok ! -

 

***********************************************

 

 

 

 

KATASZTRÓFA

 

Jön az az elátkozott víztömeg! Segítség! Emberek százai képtelenek menteni házat, életet, csak pár apróságot. Sodor, mint a fergeteg. Életek munkája válik semmivé. Amott egy közömbössé merevült arcú halottat ringat az áradás. Neki már mindegy. Istenem! Ennyire elrontottuk? Ekkora 

a büntetésünk? És a gyerekek, ők miért, s a vétlen állatok, azok miért? Hömpölyög a fertőző, halott ízű sár. Leszakadt az ég a földdel egybe. Minden oda. Nem kérdezlek, nem félek, csak tudom, valahol nagyon igazad van. Valahol meg kell mutatnod...Egyedül a "hol" és a "kik" érthetetlenek számomra. Legyen meg a te akaratod! Kit sárral, kit félelemmel, kit betegséggel, kit ellehetetlenüléssel látogatsz.

 

 NAGY A TE HATALMAD!

 

*********************************************

 

 

KÉSZÜLŐDÉS

 

 

 

Elmentek, s velük csendben elment a nyár is. Vitte az ordító napot, vitte a sok ragyogást. Tapinthatóan jön az én évszakom. Talán kapok tőle sok sárga levelet. Most olyan szépen, nyugodtan várom, mint egy ígéretet. Biztosan nagyokat gázolunk majd az avarban. Biztosan nagyokat nevetünk semmiségeken. Biztosan érzem, hogy az ember életét irányítják. Érdemeinket elismerik. Botlásainkat - nem megtorolják - csak hagynak időt az átgondolására. Ennek az az ára, hogy egyedül kell megtenni. Ha már kitelt a "gondolkodó" és a szív belseje tiszta, akkor lehet remélni.

Nagy dicséret TÖLED, hogy visszaminősítettél a nyájad hasznos tagjának. Lábamnak léptet adtál, kezem alá rég feledett, hasznos és kedves tevékenységet. Lélegzetet, hogy fel tudjak sóhajtani, teli tüdővel. Élni jó? Tényleg jó! Pedig, pedig... de ezt most már nem emlegetjük. Azokat a könnyeket nem törölhetjük le soha, amelyek bemaródtak...De ma már ma van és minden régi teljes tiszteletben tartásával teli szívvel örülünk neki. Leonard Cohen "Hallelujah" csodás dala a nők egyetemleges dicsérete, tisztelete - nekem a továbblépésé, a fölemelt fejé, az IGEN - é, a konzekvens NEM - ek helyett. Halleluja! Jön az eső, nem baj, be kell majd gyújtani, nagyon jó, duruzsol a tűz majd! Talán megyünk babázni! Remek! Tesszük a dolgunkat, örülünk, élünk, mint a többiek.

 

    SZÉPSÉGES HÉTKÖZNAPOK!

 

**************************************************

 

 

thao

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.