Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Una lacrima

2010.02.21

Una lacrima

 

 

 

A kerti asztalra a két pohár mellé, szinte ütemet tartva pottyant oda egy-egy falevél. Fáradt volt a nap, de a könnyű ruhát még meglibbentette a langyos, koraőszi szellőcske. Ez még csak játék.

A tél, illetve a keményebb őszi idő előszobája.

 

Annyira ismerték már egymást, hogy a szavakra szinte nem is volt szükség. Mégis, a kemény, vékony asszony ereje diktált.Elfáradt ez a felemás kapcsolat, s mivel ő utálta a kiskapus életvitelt, ő mondta ki a verdiktet: - Nem akarlak látni és ez már nem változik meg soha. Ha haragudnék, talán jobban járnál, mert abból még van megbocsájtás. Nem haragszom. Nem létezel többé és nem ismerlek.-  Ezek a súlyos szavak szinte nem rendítették meg a férfit, csak ütöttek egyet. Mindennel megbékülő lelke „majd lesz valahogy” alapon vígasztalta rutinosan saját magát. Fáradt volt és kiábrándult munkagép, akire már nem lehetett csapást mérni. Mért a sors eleget. Az nő sem bántani akarta, csak szerette, mániákusan szerette a tiszta helyzeteket. Elege lett. Látta, itt már ő nem válthat meg és nem változtathat. Kész.

- Aludjunk még erre… - jött az erőtlen válasz.

 

Az asszony lelkében áradni kezdtek az emlékek, fölsejlett a múlt és megköszönte a sorsnak az életét. – Akár ilyen is lehetett volna, mint ezzel a szerencsétlen epizodistával.- gondolta és fölsóhajtott. Nyugodtan forgatta kezében a poharat és szó szerint elfelejtette, hogy ül vele szemben valaki. A fáról ekkor egy vízcsepp eléje koppant az asztal lapjára. A természet siratta el azt, amit ő már ki is törölt  a szívéből.

- Una lacrima – jutott eszébe és megadóan elmosolyodott.

 

 

thao

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.