Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÁRVA ECSET

2009.12.17

Kép

 

ÁRVA ECSET

 


András, az USA- ban élő magyar festő élete Lilly halálával gyökeresen megváltozott. Hányszor gondolt rá, mennyi nehézség kövezte ki mindennapjaik útját. Most végre élhetnének zavartalanul… Hiába, ezt a sors másképp rendezte. Nagy rendező és néha kegyetlen. Ez különösen akkor szokott eszébe jutni, amikor néha elidőz a tavacska csöndes partján, ahol a kedves hamvakat beleszórta a vízbe.


Jó volt ott lenni. Plasztikusan érezte a kedves jelenlétét. Ilyenkor megnyugodva tért haza. Munkája volt az egyedüli tiszta öröm. Az ecset még mindig lázba hozta. Sőt! Ahogy korosodott, annál inkább hajtotta valamiféle vágy a vászon elé. Maradandót hátrahagyni, valamit, ami róla szól, amit csak ő tud elmondani. Stílusa egyre érettebb lett.
Hol volt már az az önelégült világfi, aki anno sikeremberként - és lélek nélkül – szempillantás alatt kontinens nagyságút ugrott, mert elismerték. Már veretes, nehéz, fajsúlyos munkák kerültek ki keze alól. Soha nem sietett. Híre viszont már akkora volt, hogy „lábon” keltek el a képek.
Ez azt jelentette, hogy a vevő látatlanba lekötötte a készülő képet. Ő csak akkor egyezett ebbe bele, ha gyűjteményes kiállítás esetében a tulajdonosok rendelkezésre bocsájtják alkotásait, melyeknek értékét komoly biztosítás szavatolta. Persze, ha valami módon elvesznek a képek, a pénz a fanatikus gyűjtőt nem vigasztalta volna egyáltalán.
Erről az elhatározásról ügyvédjével minden esetben okiratot készíttetett és a vevő ezt alá is írta. A „gyűjteményes” valahogy tolódott, tolódott, pedig a képek szaporodtak szépen. Az elán veszett el ahhoz, hogy összeszedje, összerendezze és ünnepeltesse magát. Ő, aki vérbeli világfiként könyvelődött el a körülte lévők tudatában, visszahúzódott. Szinte az aszkéták életét lemintázva zárkózott belső világába, csendjébe.  Lányával, a csodás Andreával egyébként jó kapcsolatuk felszines maradt.
Andrea a középiskola után vele maradt pár évet. Lakást bérelt neki, sűrűn találkoztak, míg tanulmányait végezte a lány. Azonban percig nem volt kétséges, hogy az egyetem befejezése után haza fog menni. Andreának sok volt ez a nagy nyüzsgés – ami a véglegességet illeti.
Diákként nagyon élvezte, hogy ebben része lehet és ilyen biztos, szerető támasz áll mögötte, mint az édesapja. András finanszírozta a lánya hazautazásait is. Elemi kötelességének érezte, hogy az elvesztett éveket ilyen módon is pótolni próbálja. Karola házassága erős volt és megbonthatatlan. Kritikusként tevékenykedő férje, a tapintatos, önfeláldozó, csendes és jóságos családapa egy reggel nem ébredt fel.  Álmában érte a halál. Egyszerűen megállt a szíve. Andrea és Karola végigzokogta a temetését. Karola aztán határozottan küldte vissza lányát tanulni. Neki itt volt a közös otthon, írásai már hiányoztak minden lapról, illetve kiadónál, ahová dolgozott. Akadt hát bőségesen tennivaló. Ő a sírt látogatta és a pici urnasírhelyet parányi japán kertté varázsolta. Csak a keresztnevet írta ki egy furcsa, törött márványoszlop oldalára.
Szobrász barátja készítette a nem mindennapi síremléket. Mellette az üde, pici kert nyílvánvalóan hirdette – itt az örök szeretet mintázódott meg és őriződik. András a távolból nyilvánította részvétét. A hajdani békés szerelem emléke már elmosódott. Kellemes ismerősként gondoltak egymásra, közeledni nem akart egyőjük sem. Annyira más volt már az életterük, annyira megváltoztak a körülményeik, az otthonuk, a tárgyaik, hogy dőreség lett volna bármiféle feléledt nosztalgiát közéjük képzelni. Diploma után Andrea végleg hazatért. Apja felszámolta a kedves kis lakást. – Ennyi jutott a lányomból. Hálás lehetek érte. – gondolta roppant józanul és igazságosan. Nem tudta, nem is várhatta a gyerek érkezését. Ehhez képest a tőle telhető legnagyobb gondossággal látta el őt érzelmileg és körülményeket teremtve egyaránt. Karolával nagynéha váltottak egy-egy rövid levelet. Béke és barátság maradt közöttük.
Andrea is írt sokat. Szerette az apját. Belátták mindhárman, ők soha nem lehetnek család. Majd lesz Andreának, ha az élet úgy hozza, de ők hárman külön maradnak egymástól. A barátságos érdeklődés szintjén.
András festett és festett. Egyre mélyebb és mívesebb alkotások kerültek ki ecsetje alól. Minden létezhető idejét a staffelei előtt töltötte. Múzeumi állását rég felmondta már. Rengeteg pénzt keresett képeivel. Ez nem érdekelte. A könnyebb élet – amiért valamikor kiment – teljesen érdektelenné vált számára, mely úgy vette körül, mint egy szivacs-burok. Csak már nem okozott örömet. Festeni, festeni, festeni! Fanatikus vágy hajtotta. Még rengeteg mondanivalója volt, s valami sürgette, egyre sürgette. Hatvanadik születésnapjára nagy és ünnepélyes partyt rendeztek barátai. Méltató beszédek hangzottak el és kapott egy nagyon komoly kitüntetést is. Udvariasan, sőt szívhez szólóan köszönte meg. Meghatotta kinti barátainak figyelmessége és a tény, hogy második hazája is értékeli alkotói tevékenységét. Szinte boldogan ment haza.
A kitüntetést másnap kivitte a tóhoz, beevezett és ott valahol, ahol Líllyt elszórta, beleejtette a vízbe. – Neked is nagyban köszönhetem, kedves!- szólt hozzá szeretettel. A díszes oklevelet pedig bekereteztette és a műterem falára akasztotta. Ezzel az adományozól elismerését köszönte meg. Magánya egyre sűrűbb lett. Ő kívánta így, barátai meg próbáloztak ugyan, de rövid beszélgetés után jobbnak látták a távozást, mert András szemmel láthatólag udvariasan nem figyelt rájuk. Ügyvédjénél ő már régen elrendezett mindent. Természetesen őt is a tóba kellett szórni, ahol Lilly hamvait voltak. Lányát bízta meg ezzel. Vagyonát gyermekére hagyta és egy jelentős összeget Karola nevére is letétbe helyezett. „MINDENT KÖSZÖNÖK!” Ennyi volt az indoklás.
Képei csodásak voltak, egyre mélyebbek, veretesebbek. Már semmi más nem érdekelte, csak a festés. A néni, aki lakását gondozta, már régen meghalt. Helyette másik asszony gondoskodott a háztartásról. Pontos, kedves, jóindulatú.

Ő találta meg egy reggel a staffelei előtt fekve a lebénult Andrást. Az ecsetet úgy szorította ép kezével, hogy alig lehetett elvenni tőle. Kórház után elegáns otthon következett. Már nagyon ritkán volt tudatánál. Andrea mindent hátrahagyva végig asszisztálta a kórházi tartózkodást. Az otthont is ő kereste ki. A lehető legjobbat. Haza kellett mennie, mert nem adhatta fel teljesen kialakult életét. Jelenlétre annyira már nem volt szükség. András soha nem nyerte vissza mozgását, sőt – talán szerencséjére - tiszta tudatát sem. Két évet élt még, amikor a megváltó halál megszabadította a test börtönéből.

Képeinek ára az egekbe szökött. A gyűjtők aranyért sem adták volna oda őket, soha, senkinek. Elérte, amit akart. Először csak híres világfi akart lenni. Sikerült. Aztán megfestette egy élet legveretesebb alkotásait.
A magánélet harmóniája azonban csak foltokban közelítette meg,s hagyta el – mindig fájdalmasan.
Művészsors? Nem. Egy ember élete.

 

thao

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.