Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy asszony illata

2010.03.30

Egy asszony illata

 

 

Eljátszani a vakságot – Al Pacino művészetéről

 

 

A látás képességének a hiányát eljátszani, azt gondolom, a művészi teljesítmények egyik legnagyobbika. Magam is tapasztaltam, hogyan működik ez a színpadi embereknél. Most mégis megidézek egy 166 centis olaszt, Al Pacino-t.

 

Rögtön az elején tisztázzuk, nem a fene nagyképűség tekerte ki a nyakamat. Életemet zenészek, írók, festők között éltem le – mert úgy hozta a sors. Anyai barátnőm, érdemes művész, alt csoda, az egyetlen Carmen számomra. Csak azért nem visszhangzott tőle a szakma országszerte, mert itt maradt vidéken. Tett mindent, amit kellett és nem kellett. 83 évesen is olyan gyönyörű, mint egy spanyol donna. Nevet nem említhetek. Nem vagyok rá felhatalmazva. Viszont közvetlen környezetéhez tartoztam, amikor egy vak asszonyt énekelve több dioptriát romlott a szeme. Annyira élte a szerepet, hogy ráment a látásának egy része. Előtte tisztelegve kezdek bele a szintén majd hússzor látott filmköltemény – pontosabban alakítás csodálatába.

Egy asszony illata. Vittorio Gassmann is eljátszotta. Őt tisztelem, becsülöm, nagyra tartom. Egyszer érintett meg. Pacinoé a fentebb említett számot követelte tőlem. Egy renitens magatartású ember tragikus sorsa. A sors, melyet maga hívott ki saját maga ellen.

Egy tiszta és egyenes gerincű gyerekember megállítja őt a lejtőn, kiveszi kezéből a visszavonhatatlant, s akaratlanul visszatereli az élhető életbe, ahol még párja is akad. Megszelídülve, megbékélve újra ÉL. Ennyi. Itt következik, amivel rengeteg vitát fogok kiváltani. Nem emeltem ki ezt, nem szóltam arról, nem dicsértem amazt. Nem is vagyok rá képes. Sokszor mondom és el fogom még párszor:nem is tudom.

Én csak szeletelek. Bámulok, csodálok, könnyet ejtek, tátva marad a szám. Az illat, mint lényeges velejárója az életünknek, az ezredesnek látó korában is gyengéje volt. Így emlékezhetett kivételes memóriával a le írott parfüm,szappan és egyéb fantázia-nevekre. Utólag,vakon, felolvasás alapján ezt nem lehet megtanulni. Ennek az öntörvényű, sérülékenységében goromba, alapjaiban rajongó és gentleman beállítottságú férfinak az illat egyet jelentett a misztifikált, rajongva imádott nőiséggel. Mint a vízfolyás sorolta azonnal a patak virágai parfümig bezárólag egy sima, kellemes szappan illatán át egy légi utaskísérő teljes jellemrajzáig az illatokat, s egyben asszonyokat. Visszafelé haladtam a sorrendben. A legfontosabb, amit legelébb említek, az a végső megoldás,a tanárnő. A jelenet a táncparketten – nekem – páratlan. Egy teljes sötétségben élő ember lazán kéri ifjú kísérőjétől a koordinátákat:táncparkett széle, hossza, zenekar elhelyezkedése, asztalok sora. Kezdetét veszi egy olyan tangó, ami utánozhatatlan.

A tangó jelenetet külön visszaforgattam egynéhányszor,mert betelni vele, azt nem lehet. Közben mindvégig a különös mimikájú arc, amely a látásukat vesztettekre olyan igen jellemző. Más a mimikája annak, aki soha életében nem látott. Megint más azé, aki gyakorolt, veleszületett képességet veszít el. Ez utóbbi esetben ugyanis vannak emlékek. Az ember – gondolom- fejben rendezni tudja az arcát, hiszen van mire emlékezni. A tánc tökéletes. Nem butaság az, amikor azt mondják, bízd magad nyugodtan a partnerre. A táncban végképp a férfié a vezető szerep. Ha határozott, ha tudja mit akar, az ember lánya (hacsak nem falábú, böte teremtés) ösztönösen csak vele megy.

Vele, a szó szoros értelmében. Szerettem és tudtam táncolni. Kínszenvedés egy ritmustalan, csetlő-botló partner. Egy tehetséggel pedig egyszerűen repül az ember lánya. Én se lehetek egy kacsalaki rejtély, mert csodát tenni nem lehet. Ha a készség viszont bennem van, mindent ki tud belőlem hozni egy határozott, jó ütemérzékű, tehetséges táncos. Nekem ne mondja senki, hogy a filmesek a hatásvadászat kedvéért mindent ráhazudnak a vászonra.

Gondolkodjunk:  rutinos katonaemberről van szó. A koordinátákat fejben lejátssza, akármikor, látó korában is. A tánc képessége veleszületett adottság. Azt is gyakorolta eleget, nyitott szemmel is. A kettő együtt magától értetődően adja ki, hogy nem rendezői lelemény, hatásvadászat,ami ott, akkor a vásznon megtörténik. Szeretem a goromba embereket. A simulékonyakat meg nem nagyon állom ki. A gorombától az ember tudja,mire számíthat. Az legfeljebb mérgében mellbe döf, ha nagyon pipa. Az utóbbi mosolyogva hátba szúr, majd egy tiszta törlővel gondosan megpucolja a kést és a helyére is teszi. Ezredesünket sem eszi meg a penész a felesleges udvariaskodás után. Viszont viselkedni, azt kifogástalanul tud, amikor kell. És ő azt nagyon pontosan tudja, mikor kell, mikor van itt az ideje, mikor érdemesíti az adott környezetet erre az arcára. Műemberek műtársaságában művi látszat-életet egyáltalán nem hajlandó produkálni. Valóságos, mélyen emberi helyzetekben azonban kifogástalan és ő is mélyen emberi.  Az ív, amit felrajzol, hat meg engem a végletekig. Elindulok meghalni, mert unom a vakságomat, ezáltal utálom még a levegőt is magam körül.

Aztán megérint az emberség, az üde tisztaság, a kemény becsületesség és lépcsőfokonként visszatérek. Előbb elfogadni, aztán beilleszkedni, végül teljes méltósággal élni.

 

A fiatal, bájos lány, a tangópartner csodálatával és mosolyával nézem ezt az embert, aki nagyon sok, szívet érintő perccel ajándékozott meg munkássága során, de ezzel az alakításával egy életre beírta magát a szívembe, s onnan már soha ki nem törölhető se szelleme, se neve.

 

 

 

thao

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.