Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajrá, gyerekek, ezt megcsináltuk!

2011.04.06

Hajrá, gyerekek, ezt megcsináltuk!

 

 

A pár héttel ezelőtt kipattant „óriási botrány”- ról megírtam a véleményemet. Azóta megszületett az ítélet, így kénytelen vagyok az üggyel még egyszer foglalkozni. Egy szomorú jegyzet erejéig. Sikerült egy nagy tudású, teljesen tönkretett embert meghurcolni, kipellengérezni és nevetséges ítélettel a földbe döngölni.

 

Mint tudjuk, jó alaposan értesített bennünket az összes  médium (sajtó, rádió, tv – stb. stb. stb.), hogy neves újságírónk, kritikusunk, sok diplomával és megalapozott, sokéves szakmai tekintéllyel a háta mögött kikerült az utcára és sorra elvesztette az állásait. Ilyen nyomás alatt mindenki „megbuggyan” és olyat követ el, amit normális esetben soha meg nem tenne. Alanyunk bolti lopást követett el, 4.700 forintértékben. Emiatt a nagy tudású bíróság őt ötvenezer jó magyar forint megtérítésére kötelezte. Emberünk az életet már így is megutálta, most pedig a munkáját – ami a média szerves részeként művelhető, szintén úgy megutálta, hogy ő többé semmiféle kamera elé nem fog állni. Bravó! És itt jön a legaljasabb, orcapirítóan pimasz nyilatkozat egy szemétkupac embertől, aki olyan sikeres volt a politikában, hogy már a pártja sincs meg. Ő maga még időben liftes, emeletes házat épített magának, Budán. Mikor föltették a kérdést, hogy miből, urambátyám, hiszen ez nem két fillér?

A válasz bájos makogás volt, Nyugatnémet országban lakó nővérről, aki nyomta a német márkát, nyomta, ebből épült a ház. Ez az emberi förtelem most kinyitotta a protézist és lenyilatkozta, hogy ilyen magatartásért börtön járja. Liftes házért mindenkinek, kuss, elmezavarban, segélykiáltásként elemelt 4.700.-forintért pedig börtön! Én születési jogon teljesen megkaptam az akkori nyugatnémet állampolgárságot, de hazajöttem, mert nem tudok élni, csak itthon. Magyar szót hallva, magyar levegőt, magyar fákat, magyarságot egyetemlegesen élvezve. Drága élvezet. Ha nem segítene a családom, nem is tudnék megélni, pedig ledolgoztam egy életet.

Írói munkásságom soha egy fillért nem hozott, de erre én nem is gondoltam egy percig sem. A mindennapok krónikása vagyok, jegyzetben, prózában, versben. Ahol magyarok élnek, ott ismerik a dolgaimat, Kanadától Új- Zélandig. Nekem ez erőt ad és bizonyosságot, hogy jó, amit csinálok. Én fizetem érte a net elérést. Ha ebből kellene családot – illetve már csak magamat eltartani, régen rossz lenne. De így szabadon kinyilváníthatom a saját véleményemet, a begyűjtött, mérvadó véleményeket.  Megírhatom azokat az emberi érzéseket, amelyeket mind érzünk. Csak nekem a jóisten adott hozzá kifejező készséget is.

Mások helyett is szólok, krónikásként, közvetítőként, ami egy vers szempontjából nem mindegy, hogyan sikerül.

 

Ha úgy kellene küzdenem a mindennapokért, mint szerencsétlen sorsú hősünknek (akire ma is büszke vagyok és leszek, míg élek, mert tud, mert ember, és mert az ostoba tett ellenére tiszta a lelke, mint a hó) – már réges régen feladtam volna. Így még csinálom a dolgom lelkesen és kiáltanám neki:

- Ne add fel! – csak én hiába kiabálok ott, ahol valami nagyon eltörött, mert eltörték. Benne, a lélekben, tördelték széjjel, ami még ép volt. Veled vagyok, ha ez számít és én pirulok a sok tolvaj gazember helyett, aki szarrá keresve és lopva magát, ordít, mint szamár a réten.

 

Iszonyúan szégyenletes! Ezen változtatni kell, mert rámegyünk! Mind!

 

 

thao

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.