Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kutya

2013.03.21

156665.jpg

 

 

 A kutya 




Az öreg, elegáns úr minden nap tett egy egészségügyi sétát a parkban.
Ha az orvos nem szólítja fel erre, magától soha nem jutott volna eszébe. Egyedül volt már évek óta, mióta imádott felesége rettenetesen hosszú házasság után elment. Annyira hozzá volt szokva, hogy majd Berta megmondja, mit kell vásárolni, hová fognak menni, mikor érdemes nyaralni menni – hogy ebbe az egyedüli életbe évekig tartott, míg valahogy belerázódott.


Nem volt ott parancsuralom! Fenéket! Csak az ő engedelmes természete felüdülésként vette, hogy a hivatali teendők után az otthoniakon nem neki kell törnie a fejét. Gyermekeiket – szám szerint kettőt, fájdalmasan korán veszítették el. Egyik kisbaba volt, másik alig óvodás korba lépő. Nem beszéltek róla, de nem próbálkoztak többet. Nagyon ritkán jártak el otthonról. Egy – két régi, baráti házaspár, vagy rokon meglátogatása, néha templom, de ez csak ünnepek apropóján. Ez tette ki a társadalmi érintkezésüket. Sok testvér volt, mindkét részről. Velük is felszínes, udvarias viszonyt ápoltak. Ezt a két ember arra teremtették, hogy egymással éljék le az életüket. Ez be is töltötte a mindennapjaikat, olyannyira, hogy más nem is nagyon fért bele. Ha nagy néha egy-egy fiatalabb rokon odatévedt, meglepően szívélyes volt a fogadtatás. Adomák, harsány kacagások. Szép délutánok voltak. De direkt ők nem hívtak meg senkit. A viziteket adták vissza a meglátogatott, gyéren számolható baráti párosok. Elment hát Berta. Itt hagyta őt egyedül. Lassan belerázódott, mit és mennyit vásároljon. A pénzügyeket mindig ő intézte, így a számlákat a bankra hagyta. Nyugdíját is oda küldték. Akkor vett fel pénzt, amikor kellett. A lakás szép maradt. Pedáns ember volt. Megőrizte az eltávozott pedantériáját. Távoli húga néha kitakarított nála, sőt a mosást is megcsinálta. Ezzel a világ kerek is lehetett volna. Érdeklődött a futball és furcsa módon a Forma 1 iránt. Napilapot járatott. Híradót mindig nézett. A magányosság mégis bekúszott mellé, mint egy láthatatlan sikló. Ott tekergett a gondolatai között. Így már nem volt meg az a jó fészek meleg. Bár szerette a csöndet, ez az állandó beszéd - nélküliség elég nyomasztó volt.
Egyik nap a parkban leült egy padra. Szépen sütött az őszi nap. A levelek pazar pompában ontották a színeket. Volt belőlük a fákon is elég, de már alaposan beterítették a földet is, az elsöpört sétányt kivéve. Ahogy üldögélt, mókás, kócos, nagy, fekete szemű gombolyag közelítette meg barátságosan. Egy kutya. Bár gyerekkora óta nem volt köze állathoz, ez az ápolt kis jószág kedvességével, mókás kinézetével fölkeltette a figyelmét. Először szilárdan elhatározta – semmi simogatás. A jószág ezzel egyáltalán nem törődött. Lefeküdt a gondosan tisztított cipők mellé és buksi fejét rátette az öregúr lábára. Az a meglepetéstől az első reakciót elkéste (mármint elküldeni a kutyát), ezért így maradtak. Több mozgás, vagy ismerkedési gesztus egyik fél részéről sem történt. Üldögéltek. A kutya kis pofája a két gondosan tisztított cipőn, szemei lecsukódtak és talán még horkolni is kezdett. Ettől az öregnek egyrészt leesett az álla, másrészt furcsa, soha nem érzett melegség terjedt a szíve körül. Nagyon jó ember volt, csak túlontúl sterilre sikerítették az életüket. Talán azért, mert nagyon megütötte őket a fájdalom, akkor régen. Talán ez elől óvták magukat és egymást – lehetőség szerint nem veszíteni. Inkább távol maradni, de nem veszíteni. A sétára szánt idő eltelt, így megmozdította lábait és felállt a padról. A gombolyag is fölállt. Megrázta magát és a világ legtermészetesebb módján elindult az öreg mellett. Fegyelmezetten, szépen – de tántoríthatatlanul. Ezt a kutyát nevelték, az látszott egész magatartásán. Azt viszont a rejtély homálya fedte, hogyan lett magányos. Ballagtak, hazafelé. A kapu előtt történt még egy erőtlen kísérlet: - Kutyus, menj haza! – kérte az öreg. A kutya leült. Oldalra fordította okos fejét és nézte, nézte az öreget.
- Gyere, hallod, ilyen se volt még! Nem tudom, mi lesz velünk? –
Az öreg aggályos természet volt, körülményesen vizsgálta meg azokat a dolgokat, történéseket, amik számára eleddig ismeretlenek voltak.
Most sem tudta, hogyan tovább…
Megoldotta, mint életében mindent. Nagy szeretetben és vidámságban éltek. Az már tényleg a szerencse netovábbja volt, hogy a házban, ahol az öregúr élt, egy állatorvos is lakott. Ő aztán mindenben ellátta útmutatással. Oltások, kutyatáp, féregtelenítés. Nem is volt olyan bonyolult. Esténként a tv duruzsoló hangja előtt, a sárga lámpa fényében az öreg ült a fotelban, Borzos – mert neve is lett – mellette feküdt, azaz inkább a lába előtt, s mint az első alkalommal, okos fejét az öreg lábára fektette.


Béla bácsi 90 éves koráig élt. Borzost a hugi vette magához, de a kutya annyira a szívére vette a gazdi hiányát, hogy egy évre rá követte. A kertben temették el. Aprócska, kis követ kapott a simára elföldelt, aztán begyepesített kutyasírra. „ Béla bácsi Borzosa” ez állt a kövön. Így örökítvén meg egy véletlenül kialakult, sok, sok éven át tartó szeretetet, –mely, mint tudjuk – az elmúlással sem fogy el.

 

thao

 

baby-ernyo.jpg


 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.