Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aranyapám

2010.03.09

Aranyapám

 

Az ötvenes úriember úgy érezte, ő a főnyeremény igazi nyertese. Mindene megvolt ahhoz, hogy szerencsés flótásként fuvolázza végig a hátralévőt.Négy gyerek már szárnyon, anyu otthon egyáltalán nem leamortizált formában, szóval minden a helyén.

 

Kurrens szakmával foglalkozó céget vezetett. Minden napba úgy kezdett bele, ez az a rév, amibe illik ilyenkorra beleérni.

 Nem is történt semmi érdemleges. A napok mintaszerűen teltek, s ő, mint az élet császára, abszolút magabiztosságban pergette őket, hiba nélkül. Egyik napon történt, hogy jóságos titkárnője balesetet szenvedett. A baleset ugyan nem volt halálos kimenetelű, de pótlásáról hamar gondoskodni kellett.  Munkába állásáról belátható időn belül álmodni sem lehetett. Föl kell venni valakit. Valakit,aki hamar betanul, aki érti a szakmát és nem lóg öt gyerek a nyakán. Helyettest helyettesíttetni – egyből katasztrofális állapotot jelentett volna. Az egyik osztályról tűzről pattant kiskosztümös miniálom robbant az irodába. Mindent tud,mindent ért, szinte ugyanazt csinálta. A szerencsétlenül járt Emma nénivel –néni hangsúllyal ejtve – már jó ideje barátnői szálakat szövögettek.Munka utáni rövid beszélgetés, üditőzés formájában. Emma néni 46 volt és épp egyedül élt. A bánat legkisebb jelét sem mutatta ,de mivel gyerekei viszonylag messze vertek tanyát, jólesően vette körül a fiatal teremtés nyüzsgése. Mert az aztán nyüzsgött, mint kéthetes parizerben a legyek ifjú gyermekhada. Ennyi jóval megáldott teremtésnek maga a fenti uralkodó sem tudott volna nemet mondani, nemhogy egy ártatlan, félkezű vállalatvezető. (Aki nem világháborús sérülés okán lett félkarú, hanem titkárnője vesztetten az.) Meg is kezdődött az érdemi munka. Ment,mint a forgószélnek szokása. Nem olyan pontosan és megbízhatóan, mint Emma idejében ,de a levelek valahogyan mégis megtalálták a postázót, szóval, ha ló nincs, a minitündér is jó.A derék úr már nem ment olyan felhő nélkül naponta az irodába. Valahogy meglegyintette ez apró szelecske. Nem személyesen a laposguta látogatta meg. Szeme látását a miniből kivillanó bronzra süttetett sódarka homályosította hályogosra. Az aktuális kávé kínálása olyan volt, mint a japán üzletemberek által már régen jól megfizetett és bevezetett eleven asztal. A mélyen kivágott blúz – szintén bronzáriumos – tartalma szinte belelógott a tejszines, édesítős cappuccinoba. Mert az egészségre vigyázunk, ha beledöglünk, akkor is. Emígyen múlottak az idők, s szinte sorsszerűen jött az első vacsora.

 (Otthonra: tudodszivemüzletfelekkelszóvalkésőnmegyek).

Ezt otthon már megszokták és eddig el is hihették, mert tényleg üzletemberek komoly és üzleti jellegű vacsorájáról volt szó. Most nem. A rövidet (ami nagyon hosszúnak bizonyult) már a minibronz lakásán fogyasztották – egymással együtt. Főnök úr másállapotba került. Ez az állapot teljesen más volt, mint az eddig tapasztaltak.

Végig is gondolta, hogy egyszer élünk, nincs másik,

pazaroljuk ,aztán a mennyekben meg nézünk a lukon, mit mulasztottunk. Anyagiakban nem volt hiány, így egy napon – bár merészségétől maga reppent legnagyobbat – a nem leamortizálttal közölte, ő költözik, csak egy bőrönddel. Ezt otthon akkora bölcsességgel és azon nyomban vették tudomásul, hogy elvette az egész lépésnek azt a jó forradalmi ízét. De azért pakolt, ment. A fogadtatás nagyon látványos volt. Azt ugyan nem értette, mi a francnak ez a pokolvörös világítás, meg a rengeteg, büdös gyertya, amitől majd megfulladt, tekintve kezdődő asztmáját.

De, ami szép, az romantikus, ha belefulladunk, akkor is. Odabent, a multiban annyira őrizve lett a látszat, hogy még a takarítőnőt is a vakok intézetéből kellett volna szerződtetni, hogy észre ne vegye. Mindenki sajnálta a tollavesztett sólyommadarat, aki azt gondolta, röppályája csúcsára ért.Pedig nem ért.Esténként oda lettek a kényelmes nyugodt ejtőzések. Mindig menni kellett valahová, hiszen a fiatalság menni vágy….ik. Fárasztó a kései szerelem, de egye kutya, bírjuk és kész.A minimanó bronzba öntve egyre többet engedett meg magának. Sokszor találták vezető kollégák a főnöki asztal szélén csücsülve. Egyik merész szóvá is tette, nem kéne ez a része idebenn…ki lett rúgva.

Ez így elmegyegetett a nyári szezonig, amikor is minibronz kinyögte, szabadságot szeretne, egy hetet.Jár is neki, meg aaaaaannyit fáradt a helyettesítéssel, hogy meg is érdemli. Jóságos vezetőnk a kérésnek helyt is adott, lévén ez alatt a hét alatt nem látszódott a vállalat mennyezetének beomlási veszélye titkárnő hiányában.

Egyik napon gondolt egy merészet, kettőkör lelépett ő is, malomkeréknyi vörös rózsacsokrot köttetvén elébb, s egy francia pezsgőt is magával hurcigálva teljessé varázsolta a meglepetést. A meglepetés maga volt a tökély. A fitness-club kigyúrt trainere dolgozott teljes erőbedobással minibronzon, ráadásul a közösnek hazudott és újonnan, csak kettejüknek vásárolt pazar vízágyon. Aranyapám felordított:  - Miazisten!!!!- és teljes hosszában végigvágódott a szőnyegen.

 

A kórházban már a régről ismert, kedves arc hajolt fölébe.

Arcán nem látszott harag, se fájdalom, csak némi aggódás, valamint végtelen szeretet. Valahogy úgy ,mint amikor az anya hajol balesetet szenvedett gyereke fölé, aki hálisten, mégis magához tért. Mi ebből a tanulság? Abszolute semmi.

Jégre azt lehet vinni, aki megy. Lábat törni pedig jégen szinte száz-száz. Akinek szerencséje van, de marha nagy – azt legfeljebb várják a pálya szélén és begipszeltetik.

Nem azért, mert hülyék, nemcsak a jó szívük okán, hanem a várakozóban VAN tisztelet az elmúlt idők, az együtt töltött sok idő és az egymás iránti mindig megmaradó szeretet miatt.

Ez a valódi nagyság.

(thao)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.