Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Augusztusi koraest

2010.04.17

Augusztusi koraest

 

(Egy házasság története I.)

 

Meg kell adni az emlékezés tiszteletét annak, ami ritka és szép az ember életében. Most nekem is ezt kell tennem. A szeretet emléke kötelez.

 

Volt az életemben másfél esztendő, amit mindenkinek önzetlenül, tiszta szívből kívánok. Makacsul céltudatossá acélozódott magatartásom ezen időre átlényegült. Furcsa kellemes érzés volt, hogy végre lehetek szelíd és kedves. Az meg még nagyobb élmény volt, hogy az élet dolgai maguktól értetődően természetesen alakultak. Nem kellett harcolni, nem kellett vitatkozni, nem kellett érvelni. Voltunk és sima volt minden,mint az óra fogaskerekeinek összehangolt járása. Nagyon hiszek az inka varázslókban. Az általuk messze küldött füst csodás illata elérkezik hozzám. Segít,velem van és rokon. Az én hitemet ez nem zavarja meg egyáltalán. Kiegészít, belátóbbá tesz és minél jobban hiszünk és elfogadunk, annál nagyobbá növekszik a szív jósága és adakozó képessége.

Ez az időszak, amiről szólni akarok, akkor állt be, amikor a másik felem leküzdötte a kétségeit, amik nem voltak valós kétségek. Élte az életünket, örült a napoknak és kiegészülésemként eggyé vált velem. Ma is hiányolom azokat a hosszú, hosszú sétákat. Ha nagykabát kellett, felöltöztünk, de menni mentünk mindig. Nagy ember, aki átöleli a derekamat, nagy biztonság és nagy öröm. Meg sem tudom álmodni, neki miért ez jelentette a félelem távoltartását, a tőlem eredő igazibb biztonságot. Nekem csak jó volt, hogy ott van velem. Ő viszont az ordas félelmektől menekült meg a közelségem által. Az az ember, aki idegen előtt tollat, poharat, semmiféle ingatag használati eszközt kézbe nem vett – mert látják – ezen idő alatt mindenre képes volt. A helyünk, ahová gyakorta vacsorázni jártunk, már a második otthonunknak számított. A fiatal gárda szeretett minket. Olyan tapintatosan figyelmesek voltak, amit csak nagyon ritkán talál az ember a vendéglátásban. Persze ott mi, mint mondtam, kicsit otthon voltunk. Ezen a helyen az ingatag borospoharat úgy lóbálta, mint egy zsonglőr. Mikor látta, hogy mosolygok, megértette rögtön, s rövid mondattal reflektált: - Itt vagy. - Hát igen. Gyógyszer voltam egy ideig, s ahogy a jelek mutatták, szívesen vettek be, nem voltam keserű. Az én konyhámba senki be nem teszi a lábát, mert egyedül percek alatt kész minden. Nagy tömegre jót és hamar főzni – ehhez szoktam. Ilyenkor csak hátráltat, ha valaki a kezem alá nyúlkál. Ez az ember velem főzött. Pontosítok. Mindent, amire szükség volt, precízen előkészített . Nem zavart, olyan volt, mintha én csináltam volna. Ennek a harmóniának volt a része az augusztus hónap második fele. Ilyenkor én mindig tetten érem a napot, amikor a nyári perzselő lángolást feladva kissé megtörik. Az idő ilyenkor csodásan simogató.

Bársonyosak az esték, amikor még ráadásul világos is van. Ezeknek az estéknek, amikor a nap pont elhagyja a horizont legalját, van egy speciális lila színe. Lila és halvány bordó elegye. Meseszép. Mindig megvártuk a terünkön ezt a színt. Ültünk a padunkon, vagy álltunk a tipegő- téglákon az országzászló előtt és vártuk a csodát. Ezeknek az estéknek van egy illata is, amit soha nem fogok elfelejteni. Már picikét meglegyinti az ősz, de a nyár még erőlködik. Ebből a kettős vetélkedésből születik az az este – illat, amit őriz a szívem. Olyan magától értetődően szerettem ezt az embert, hogy erről nem is kellett volna beszélni. Ő azonban megajándékozott váratlan szépségekkel. Megkapta tőlem a picurka aranyszínű kötetet:”Rád gondolok”a címe. Ez egy kedves sorozat. Mindenféle téma versben, prózában, mindenféle alkalomra és viszonyulásra. Szívem szerint nagyon sokat megvettem volna ezekből, de méregdrága, mi pedig azért nem voltunk annyira jól eleresztve. Panaszra nincs ok, csak mindent, azt nem lehetett. Késő este, amikor már lefeküdtünk, a lámpa vörös fényénél elővette ezt a kötetet és egy ideig minden álló este felolvasott belőle egy verset. Eleinte minden este csak ezt az egyet:

 

 

„Ennyit tudnod kell.

Hogy amit irántad érzek

Sosem múlhat el.

Szeretlek s hiányollak már két óra távolából,

Teljes szívemmel. Ennyit tudnod kell.”

 

(NOEL COWARD 1899-1973)

 

 

Később más lett a kedvesebb, amit Victor Hugo - nak írt a kedvese. Ma is kezemben a kötet és maghatottam látom, hogy az aláírás: Juliette tollal át van húzva és az én nevemet írta oda apró, téveszthetetlen betűivel.

 

 

„Szükségem van szerelmedre

mint létem bizonyságára.

Ez az a napfény,

Mely életet lehel belém.

Aludni térek.

Érted imádkozva

Hullok az álom karjaiba.

Vágyam, hogy boldognak lássalak,

Hitet ad nekem.

Utolsó éber gondolatom

És minden álmom

Egyedül a tiéd.

 

Juliette „

(Juliette Drouet 1806-1883)

                                     

                             *************

 

Azután jött kórház, téves eszme, látása olyannak,ami nincs. El kellett vinnem „haza”. Ott talán megnyugszik. A betegséggel, ami nem körülírható, mint a tüdőgyulladás, vagy az amputált láb, nem lehet felvenni a harcot.

 

Az augusztusi lila este nem lesz soha senki másé. Azt mi találtuk meg és halálunk után is velünk marad, mint a szerelem.

NEM VEHETŐ EL - SOHA.

 

 

thao

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.