Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eltalált pillanat

2010.09.01

 

Eltalált pillanat

 

 

Jó alaposan végigrágta az életét, mi történt vele eddig és mi várható. Mivel nagyon korán kezdte, be kellett látnia, hogy számára most szerencsés egy méltó, lényének megfelelő befejezés. Igazából már nem érezte, hogy különösebben szüksége lenne rá valakinek. Gyerekei felnőttek, s amikor ezután új életbe fogott, belekóstolva az önállóságba, majd új kapcsolódásba – rá kellett jönnie, hogy egy életet csak egyszer lehet leélni. Az is világos volt előtte, mint a nap, hogy itt az ideje az optimális távozásnak. Nem volt neki semmi baja. Kapott egy furcsa képességet, ami megérezni engedte a helyes utat, a helyes irányt.

 

 

Ezt nem nagyon hangoztatta, mert akinek nincs ilyen, az vagy nem érti, vagy furcsálkodva gondokodni kezd ezen a megfoghatatlan micsodán és haszontalan érvekkel bombázza a fejét, mit kell, mit nem kell… Erre végképp nem volt szüksége. Érezte, elfáradt. Nagyon. – Uram, én a harcomat megharcoltam. Munkámat befejeztem. Készen a tarisznyám, indulok.- Ez volt benne fényes és világos. Nem is akarta, hogy ebbe bárki belelásson, hiszen úgyis teljesen hasztalan vállalkozás lett volna. Negyvenhat éves volt. Ereje, egészsége teljében. A lelke fáradt el. Világos volt, most kell menni, amíg nem késő. Gondolatban megszámolta, szerettei hol vannak, mivel foglalatoskodnak. A végeredmény megnyugtató volt. Mindenki saját úton járt. Az „új” férj, aki nemigen tudott ebbe a nagy családba beilleszkedni, hiszen őt akarta csupán, szintén eltávolodott. Nem tudta elfogadni, hogy akinek gyereke van, több, sok, az akkor se tud függetlenedni tőlük, ha már felnőttek. Meg ha normális, nem is akar. Eszébe sincs.

A kizárólagosságra törekvő „idegen” így, valamilyen módon elmagányosodott, mert megérezte, itt ő csak a maga módján lehet első. Ha kicsit tapasztaltabb,rugalmasabb, talán belátta volna.Nem látta be. Dacreakciókkal, mesterséges árkok ásásával mélyítette az érzelmi árkokat, melyeket szépen el is lehetett volna simára dolgozni.

 

Számot vetett mindennel tehát és úgy döntött, kész a leltár. Hiány nincs, most kell lépni. Nem kötelező ezt megérteni, de a saját életét mindenki maga tudja. Ha különleges, sokféle adottsággal megáldott emberről van szó, a kép még árnyaltabb, még bonyolultabb, még kevésbé szabad beleszólni a döntésébe. Arra aggályosan ügyelt, hogy ne keltsen iszonyatot a hátramaradottakban. Mindent pontosan eltervezett. Nem kellett sok időt vesztegetni erre. A tabletták jelentették számára és a többiekre váró látvány szempontjából is a legkíméletesebb megoldást. Épp elérkezett egy olyan időszak, amikor mindenki távol volt.

Előre láthatóan pár napig bizonyosan.

Körbejárta az imádott otthont, melynek minden szöglete az ő kezének munkáját mutatta, mely emlékeket őrzött, nagyon-nagyon sokat.

Három napot volt egyedül, már minden remény megvolt arra, hogy békével eltávozhat.Háromnegyed órával halála előtt hiúsúlt meg az elhatározás.

 

 

Innen jöttek a kórházi küzdelmek, gigászi akarattal, melyekből ő, az alany semmit nem érzett és semmit nem fogott föl. Hozzátartozóival közölték, hogyha meg is marad, nem sok értelme lesz az életének, mert kerekes székben ülve a világról fogalma sem lesz. Erre is csak elenyésző százalékban van esély. Az ötödik napon sétálni ment a gyógytornásszal. Itt látta meg, hogy őróla döntöttek és ennek a döntésnek az orvostudományhoz köze sincs. Tovább kell gályázni. Ez a parancs, nincs kiszállás. Lassú, türelmes munkával építette vissza csont- bőr önmagát, hiszen egy ekkora trauma a szervezetből az összes éltető folyadékot elveszi.

Mivel tudjuk, hogy az emberi test legnagyobb százalékban víz, így el lehet képzelni, mi maradt belőle…

 

A következményeket, az önépítés kőkemény folyamatát zokszó nélkül harcolta meg, percről percre. Mindent meg kellett tanulnia, s az önfejlesztés útján nem nagyon álltak mellette, de nem is tűrte volna el. Ez is az én ügyem – ezt gondolta, élte, hitte, tehát ebben sincs másnak szerepe. Hálás volt az eleinte érkező, nagy szemű szőllőért, mert ezt tudta csak elképzelni, mint táplálékot. Rövid, pár nap után már ő főzött a többiekre, akik elő- előfordultak. Megtanult gombolni, ami a világ legbonyolultabb folyamata.

De megtanulta és egy álló évig nem volt mellette senki. Valahogy nem tudták neki megbocsájtani a szerettei. Az „új” férjet pedig ő távolította el, végérvényesen az életéből. Olvasott és épült.

Nem volt sima ügy, de elfogadta, hogy nincs választása. Kell élni, mert valahol ezt így döntötték el.

 

 

Tíz év távlatából úgy érezte, nagyon jól döntött, akkor, amikor szépen elment – volna. Csak újabb kihívásokat kapott, amikre nem volt már kíváncsi.

Csinált ugyan meglepően új dolgokat – de mindent összevetve – szívesebben maradt volna az általa elhatározott verziónál. Jelenleg is azt érzi, hogy szabadlábon letöltendő büntetését tölti, mely életfogytig tart. Ma sem tudja megítélni, miért nem engedték el akkor, csak beletörődött a felsőbb akaratba. Mennek

a napok, egyik a másik után és mindig másoknak szerez örömet, illetve teljesít szolgálatot. Neki nem okoz örömet – jóformán senki. Reményeket nem táplál. Hasznossá teszi magát és megőrizte emberi méltóságát. Mikor fölteszi a kérdést: - Ezért kellett, Uram? – a válasz nem érkezik meg, de igazából nem is vár választ.

 

Azt soha nem fogja megérteni, hogy annyi, rengeteg munka után ezt a méltó távozást miért nem érdemelhette meg. Nem kutakodik hát, hanem egyenes gerinccel él, mert így akarták.

 

 

A látomások, amikről mesélnek sokan, megmosolyogtatják. Ő nem látott semmit.

Nem volt ott, akkor se fény, se alagút, se fogadóbizottság. Nem volt semmi. Béke volt, meg nagy, nagy semmi. Furcsának is találja, hogy ezt az élményt, aki a halál közelébe kerül, mindenki egyformán meséli…

( thao )

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.