Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hova lett a sok virág?

2010.10.31

HOVA LETT A SOK VIRÁG

 

A síron pazar virágerdő hirdette, a szeretet soha el nem fogy. Magányos, fiatal férfi hurcolta a csokrokat. Nap, mint nap és teljesen értelmetlenül. Megtette volna egy szál is – jelképesen – hiszen a látogatások számát senki nem szabhatja meg. De megélhetést kockáztatóan, hervadó semmiért nem szabad ostobán pocsékolni.

 

Nem tudott felejteni. A fiatalasszony már fél éve volt a temetőben. A port elföldelték. A lelkiismeret nem akart nyugtot hagyni a szerencsétlen élőnek. Úgy történt, hogy rettenetesen veszekedtek. Ez ugyan nem volt napi szokás, de akkor este kifakadt minden, mint egy gennyes tályog. Olyanokat vagdaltak egymás fejéhez, amin utóbb maguk is csodálkoztak, hogy ejthették ki az egymást bántó brutális szavak özönét. Ki voltak készülve – amúgy rendesen. A férfi fél éve állás nélkül. Ellátmányt ugyan kapott, mert az államilag jár, de a napokkal és az igazságtalansággal nem tudott mit kezdeni. Nyugisabb alkat talán valahogy elhelyezi magát a hétköznapokban – így rendszeres elfoglaltság nélkül is. Ő nem tudta megtenni. Oly mértékben volt aljas az eltávolítása, hogy ezt képtelen volt megemészteni. Annál dühítőbb volt, hogy a felesége, mint mindig, bejár az iskolába. Órákat tart, gyerekekkel találkozik. Még mesél is az istenadta, hátha szórakoztató egy-egy történet. Nem volt szórakoztató. Idegesítő volt, hogy vele nem történik semmi. Érthető lélekállapot, csak nehezen viselhető. Nyugodtan, mosollyal hazaérve találni egy addig ismeretlen fenevadat, aki beleköt a zsebkendő sarkába is. A tolerancia a szeretett ember irányába majdnem a végtelent súrolja. Egy váratlan, látszólag semminek tűnő apróságon aztán úgyis borul minden. Senki nem szent. Nem lehet egy idő után szó nélkül megállani a folyamatos piszkálódást. – Ne légy már ennyire keserű, hiszen meglásd, lesz megoldás… - eddig jutott az asszony. A választ nem tette ki az ablakba. Zuhogott az értelmetlen gyűlölet, a fékevesztett düh rogyásig. Bár az esze tudta, nem ő kapja, nem neki címezték ezt tulajdonképpen, úgy laza fél óra elteltével kissé nyersebben odaszólt: - Kérlek, lépj a fékre egy kicsit már! – Itt szabadult el a pokol. Nem várta meg a dühroham végét. Kabátot kapott, kulcsot a zsebbe, bele az autóba. Körül megyek a városon, majd lehiggad – gondolta. A váratlan zajtömeg azonban nagyon megviselte. Ők nem így közlekedtek egymással. Bármennyire megérti, ennyire – talán…

Ekkor jött szembe a hatalmas autó. A személyautót kettévágta. Szerencsétlen nőből szinte semmi nem maradt. Az azonosítástól is megkímélték az addigra romokban heverő férjet. Egyértelmű volt a vezető kiléte az iratokból, az autóból, a kabátjából. Szóval, minden egyértelmű volt.

Az égetést ők már régen megbeszélték. Még házasságuk hajnalán. Egy távoli nagynéni rémséges fölravatalozása után egyszerre mondták ki – ilyet SOHA. Nem is mentek temetésre. Mindig ki lehetett magyarázni. Urnásra persze, ha közeli távozott. De ilyen szerencsére alig akadt. Most maga az egyetlen került oda 30 évesen. Mindig hosszú házasságról, boldog öregségről álmodtak. Meg persze arról, hogy semmi nem választhatja őket széjjel. Álldogált a kicsi sír mellett a szerencsétlen, majd kimondta hangosan: - Most nyílnak az akácok, kedves…- Nem jutott tovább. Rájött az a férfizokogás, amit mindenki szeretne elkerülni. Még a látványt is. Az asszonyok picsognak. Ez elkönyvelt dolog.

A vállat rázó, zakatoló férfi-zokogás a követ is megindította volna. Hazament az üres lakásba. Mi a fenét tehetett volna.

Amit soha nem tett, céltalanul elkezdett fiókokat nyitogatni. Egy napsárga boríték hullott a lába elé. Rajta a felesége írása: - „Macinak”- Elgyengült a lába. Le kellett ülnie. A levél a következőt tartalmazta. Tudja, hogy férje nem tulajdonít jelentőséget a megérzéseinek. Ő most valamit érez a levegőben, tehát leírja a gondolatait. Rettenetesen bántja, hogy férjét ebben a csapásban nem tudja jobban támogatni. Nem vádaskodás, de falak ellen harcolni – nehéz. Ha vele történne valami, tudja meg, mindig értette, mindig vele szenvedte meg az átélt kudarcot.

Ha vele bármi történne, tudja meg, hogy élnie KELL tovább. Ez megérzés. „ – Légy boldog, mert ezzel kettőnket is életben tartod!- „ Ez volt az üzenet, ez volt a „parancs”.

A levél annyira sokkolta, hogy nemhogy a temetőbe nem volt képes kimenni, a lakást sem hagyta el jó ideig. Aztán fura dolog történt. Telefon, állásajánlattal. A nagy áruházban, ahol a bevásárlásait intézte, kicsi, törékeny nővel akadt össze a bevásárló kocsi. A szétbogozhatatlan jármű végül mégis szabadult a másiktól, de a két ember nem. Nagy mesélések jöttek. Aztán látogatás együtt – a temetőbe. Mivel tudjuk, hogy a temetőt magunknak csináljuk, s ott semmi nincs az égvilágon. (Másutt, minden…) De az emlékezés pár szál robbanó vörös szekfüjét elhelyezte a parányi síron.”- Igazad volt, kedves! –„ mondta magában és a félszegen oldalt álló vállát magához ölelte. A síremlék visszamosolygott. Így lesz ez jó.

 

Így szűnt meg a virágerdők és a zokogások kora. Így tanult meg élni újra az, aki ezt soha nem gondolta volna. Petőfit viszont addigra megértette: „…ki akkor is, ott is, örökre szeret.” Marlene Dietrich pedig helyére került sok virágjával fronton elesettekre emlékezni.A sok virág a beteg lelkiismeret. A mértékkel adagolt emlékezés meg egyenlő a megnyugvással.

 

 

thao

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.