Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rózsaszínű kulcsregény

2010.10.11

Rózsaszínű kulcsregény

 

 

Tessék nekem ezt a nagyképűséget előre megbocsájtani.

A regény kitétel egy szarkasztikus félmosoly a szájszögletben.

A rózsaszín a meghatott emlékezésnek jár. A kulcs teljesen igaz. Az én gyerekkorom – amit sokan hasonlóan éltek át, s annak felnőttkori vetületei, melyek korosztályomban kísértetiesen megegyeznek.

 

 

Az ötvenes évek elején voltam gyerek és nagyon szerettem azt az időt. Én már nem szembesültem azokkal az eseményekkel, amikkel szüleim és nagyszüleim. Annyit láttam, hogy egyformák vagyunk az iskolában. Mindenkinek van uzsonnája és télikabátja. Van madarak és fák napja, meg gyermeknap. A Mikulás ugyan Télapóvá változott Jézuskát nem emlegetett senki, de otthonra ez nem volt megtiltva. A fekete autót nem láttam, mert hozzánk nem kopogtattak. Később értesültem, hogy kizárólag munkája iránt elkötelezett nagybátyámat reggel vitték el, leverték a veséjét és öt évig szénbányász lett belőle. Utána rehabilitálták, de ez azon a tényen már az égvilágon semmit nem változtatott, hogy semmit nem csinált. Eléggé el volt foglalva a saját dolgával, meg mellesleg eleve nem az a forradalmár, gyújtogató, népellensége típus volt – veleszületetten.

Debrecen házai még jól mutatták a belövések nyomait.

A későbbi Centrum Áruház helyén hatalmas füves tér volt.

Ide vittek le bennünket az óvó nénik levegőzni. A járdákat aszfaltozták, járt mind az öt villamos, amiből mára csak egy vonal maradt meg. Harsányan röhögtük ki pesti sógoromat, aki évekkel később hozzánk látogatva büszkén jelentette, hogy az egyes villamossal jött. Mondtuk, ne fáradj, nincs másik.

Az utcában akkor még köszönésen kívül is beszélgettek egymással az emberek. Édesanyám jónak látta, ha elvállalja a lakónyilvántartó könyv vezetését. Ennek az irománynak esztétikai értékén kívül (anyu írása csodaszép) semmi értelme nem volt. Egyszer nézte meg egy elvtárs, aki „felülről” jött. Azt nem kérdeztük, hogy az hol van. Átlapozta, majd a címlap verzójára minősíthetetlen kanbetűkkel odabaggatta:- Felülellenőrizve -.

Ki- és beköltözéskor az utca lakói eljöttek anyuhoz a személyivel, ő pedig ugyanazt beírta a könyvbe, ami a személyiben már úgyis szerepelt.

Fontos embereink is voltak, akik elintézték az ügyeket.

Az ügyekről még édesanyám sem tudja a mai napig sem, mik lettek volna azok, de el kellett őket intézni. A nagyhatalmú és legalább ugyanakkora hasú Bálint elvtárs aktatáskával és öltönnyel éjt nappallá téve intézett. Felesége maszek fodrász volt. Itt nekem valami kicsit kacsázik, de egye fene.

A család  összes női hölgyének hajkoronáját  ő macerálta kizárólag. Közel is volt, kétháznyira, fene törődött vele, mint tudják megvalósítani. Nagynénéim is varrtak, de nekik sokáig csak a legmélyebb titokban lehetett, mert ők kéttagú kapitalista vállalkozást vezettek Nyíregyházán.

Ott ezt tőlük annyira rossz néven vették, hogy az ellehetetlenítés miatt kellett elköltözni Debrecenbe.

Húsz évet kellett a nagy létszámú családnak otthagyni.

Szerették a városukat, meg is siratták derekasan, mikor elköltöztünk. Élni kell, enni kell, tehát varrni is kell, mert egy kivételével a férfiakat kereső állami állásukból egy időre mind kirúgták. Nagybátyámat, aki vasútnál tiszt volt és még azt is tudta, hogy a bakter kabátján hány gomb van, politikailag megbízhatatlanná nyilvánították. Azt sem tudta, milyen pártok vannak, nem is volt tagja egynek sem. Csak a vasútba és a feleségébe volt szerelmes. Mégis így járt. Ma 85 évesen megkapta már a MÁV főfelügyelői rangot és a teljesen ingyenes szabadjegyet, meg az oklevelet is. Édesapám meg, nahát, az vót mán egy rohadék!

Nem elég, hogy 28 évesen megözvegyült nagyanyám ottmaradt öt gyerekkel és száz hold földdel /amit abból alapítottak, hogy a dédapa magyar huszár volt és díjugratáson egy olyan aranyórát nyert, amiből ötven hold földet lehetett venni/.

Nem elég, hogy érettségi után azonnal karpaszományosként frontra vezényelték - első vonalba- és hadifogolyként 7 évig ott marasztalták. Mikor negyven kilójával hazabukott, azonnal kiderült róla, hogy büdös kulák, a rendszer ellensége.

Mellesleg nagyanyám már régen felajánlott mindent, földet, gépet, állatot, amit el is fogadtak, így csak két hétig élvezte a hatóságok marasztaló vendégszeretetét. Ennek ellenére a fiainak annyi lett, egy időre. De mondom én ezt nem vettem komolyan, mert úgy hangzott, mint egy érdekes történet. Itt voltunk Debrecenben, a lányok varrtak napi húsz órákat, akik meg erre voltak kijejölve, vagy önjelölve, azok intéztek. A másik - egyébként rendkívül rokonszenves ügyintéző-  a szembe szomszédunk volt. Nagy bácsi. Mindenki így hívta.

Az ő ajtajára ki volt írva: MÁV nyugalmazott altiszt.

Erre rettenetesen büszke volt. Vele mindenről lehetett beszélni. Lapos aktatáskája mindig a hóna alatt, s ha valami fontos kanyart vett a beszéd fonala, ő mindig kinyilatkoztatta:-„Úgyhogy hogyhogy-„ Itt lehetett tudni, hogy fontos dologról van szó. Kis töltött káposzta feleségét ritkábban láttuk, a hozzájuk naponta ellátogató népes csapatot gyakrabban. Egyetlen lányuk jött két gyerekével. A kislány fürtös édes semmiség, két éveske, őrá emlékszem. A tűbe fűzhető fiatalasszonyra is élénken, de a velem egykorú kisfiúra, ha most felakasztanak, akkor sem. Egyidősek voltunk pedig, sőt egy iskolába is jártunk, a két sarokkal távolabb magasodó Péterfia utcai Ált.Isk.-ba. Ez fiúiskola volt, de minket személyesen Kodály Zoltán robbantott be az 1956/57-es tanévre zenei osztályként. Annyi fiú között pár szem lány. Fura helyzet volt. Pláne, mikor már növekedni kezdtünk. A felsőbb és az alsóbb osztályosok egyaránt kitüntető figyelemmel kísértek minket.

Utóbb tudtam meg, hogy rangsorolva voltunk, hajviselet, öltözködés (bár a köpeny iskolán belül kötelező volt, utcán persze nem) arc és alak,  valamint lábforma szempontjából. Vénségemre jutott fülembe az akkori burkolt közvélemény kutatás  rám eső eredménye. Utólag is kihúzom magamat.

Nem esett rosszul,  bár sejtettem, hogy nem vagyok az „utálatos kép”, a templomból. Nekem sose vettek ruhát, mert az pénzbe került feleslegesen. Megvarrták inkább. Egy kis darab anyag kevesebből kijött, a formájáról meg itten ne ejtsünk szót, mert ahogyan az én két néném varrt, az nem „tandleráj”volt, hanem művészet. Kellett járni egy évig balettra, hogy lány létemre ne úgy menjek az utcán, mint a kiskacsa. Zongorázni hivatalból is kellett. Nyelvórára meg azért írattak be, hogy jó lesz az is valamire. Mi sok kenyeret  megkerestem vele, mikor senki se kereste meg helyettem! Hála nektek, előre látó elődök.

A mamával mi rettentő barátságban voltunk. Szinte nem is szükségeltetett külön barátnő. Megtárgyaltuk a fiúkat. A kirúgottakat együtt sirattuk el. Ilyenkor átment anya a sarki boltba és hozott két Julikát. Ezzel vigasztalódtunk. Én nem szeretem a csokoládét, de a Julikához hasonló töltött álom még a nyugatnémeteknél se került a kezembe, azóta se. Igaz, drága volt, darabja 4 forint, de ilyen gyászos események alkalmából kénytelen az ember magasabb rendű vigasztalást lelni. A Julika ötlete a mamáé volt. Szívjóságból, természetesen, meg ő emberfelettien szereti a csokoládét. Mindenki azzal vígasztal, amit ő maga szeret. Én biztos egy uborkával kedveskedtem volna neki. Nem tettem volna feltétlenül boldoggá vele. Strandra egyébként 2 forint ötven fillérből egy egész napra elmehettem. 1,50.-  a diákjegy. Ötven fillér a szakaszjegy a villamoson, oda és vissza. Fagyizni máskor is lehet, meg kenyeret vinni otthonról paprikával.

Apu ekkor már jó állásban volt, kiemelt fizetése 2.100.-Ft. Pocsékolni sose szoktunk. Mindig ragasztottunk valamit. Két fotelt, dohányzóasztallal. Később világvevő rádiót lemezjátszóval. Anyu nagyon be tudta osztani a pénzt.

Imígyen tehát eleresztve bizony nem vettem észre, hogy az általam amúgy sem ismert szomszéd és iskolatárs gyengéd érzelmeket táplál irányomban. Erről ő persze nem is tett említést soha. Ha tudomásomra jut a dolog, akkor se történt volna semmi érdemleges, mert egy 13-14 éves lány és egy hasonló korú fiú természetesen más csoportba sorolható.

Az előbbi már nőkezdemény az utóbbi bizony még erősen kisfiú. Nyolcadik után más-más iskolába kerültünk, de utólag elmondta, mindvégig figyelemmel kísért. Tehette, hiszen Nagy bácsiék nem költöztek el, mi sem, a láthatás lehetősége adott volt. Abból a korából sem emlékszem rá. Aztán történt, hogy én 18 évesen férjhez mentem. A szomszédom ezen halálosan megsértődött. Jól megnézte magának a férjemet. Jóvágású palinak ítélte, s ezzel harminc évre hidegre lettem téve, mint a mirelit, pedig azt sem tudtam, hogy melegen voltam tartva.

Ha akarnám, se tudnám most elősorolni a harminc év alatt zajlott eseményeket. Nem is akarom, mert nem tartozik ide egyik sem. Az viszont ide tartozik, hogy kiürült az ősi fészek és édesanyám egyedül maradt a házban. Én is egyedül maradtam egy négyszobás lakásban, maradtam  volna továbbra is szívesen, csak hát egyedül hosszú küzdelem után be kellett látnom, hogy nem vagyok képes fenntartani. Az ősi ház hatalmas. Két teljesen külön lakrész alakítható belőle, mindkettő tekintélyes alapterülettel. Így hát darabokra szakadó szívvel eladtam 25 évi imádat után a lakást, s feleztünk a mamával. Ő maradt az általa addig is birtokolt udvarra néző traktusban. Nekem pedig a teljes utcafront, nappalival hálóval, fürdőszobával és konyhával. Ez utóbbi sajnos télen nem fűthető. A házat rengetegen megcsodálták. Égig érő ezüstfenyőjével módjával visszafogott buja növényzetével, s a falon a varázslatos repkénnyel, ami az összes falat befutotta. Az ablakaim elé már évtizedekkel ezelőtt mama aranyesőt telepített. Hatalmasra nőttek, remek zaj- és porfogó. Kandi szemek nincsenek, mert az ablakaimra nem lát senki. Ha látna, az sem érdekelne, mert amit lát, az az övé.

Úgy esett, hogy költözésem után naponta kellett évekig két másik kis öregemet kisegíteni. A kétutcányira lévő lakást naponta meg kellett néznem, később a nénit szinte mindenben el is látnom. Egy vasárnapi ebédvitel alkalmából autó mellett álló bajuszos idegen szólt hozzám. Azt gondoltam, eltévedt, mint Jancsi és Juliska. Nem erről volt szó. Felénk autózott nosztalgiából a múlt héten én pedig sepregetni tetszettem a ház előtt. Ez minden bizonnyal így lehetett, mert erősen szokásom, vallottam ki. Nem ismerem-e? Jött a ravasz következő kérdés. Nem én, ha megfeszítenek se, erőltettem az igazságot. Nagy bácsi nevére csaptam magamat homlokon, mert a jóember nem, de a gyerekkor fényesen fölviláglott. Eljöhetne-e? Hát persze. El is jött. Elbeszélte a fontosat és a kevésbé fontosat. Megtudtam, amit meg kellett tudnom. Azóta jó barátok vagyunk. Nem, mint Forrest Gump-nak BB. Ő a legjobb jóbarátja volt. Nekem ő csak a barátságos jó barátom. Kéthavonta nyakon öntjük egymást a velünk történtekkel, vigyorgunk eszelőseket. A barátság minden olyasminél erősebb, amiről én mostanában nem szívesen beszélek. Ennek ellenére jót derültünk, mikor széles mosollyal kijelentette, hogy a női hölgyek körében az egyes számot birtokolom a lelkében.

- Az agyad miatt, meg a Viski János lovas képed miatt !-

Ezen óriásit mosolyogtunk, mert mondtam a kép velem együtt jár, mint lóval a citrom.- Te már úgyis az enyém vagy. -Természetesen, mi is lennék más? Attól még jólesik, hogy két családja van egyszerre, fűt, fát, berenát összevállal, de számomra mindig van ideje, kéthavonta egyszer, mert kell az a régi kisfiú, aki olyan szépeket és tisztákat tudott álmodni, amelyekkel a kegyetlen valóság össze sem hasonlítható.

 

1952 - 2004

(thao)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.