Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Távbeszélgetés

2010.05.20

Távbeszélgetés

 

Olyan régen sodorta el őket egy váratlan kiküldetés, hogy már a hiány fizikai fájdalma is megszűnt bennük. Maradt a végeérhetetlen vágyakozás a másik illata, jelenléte után. A telefont fizette a fogadó külföldi nagyvállalat. E nélkül a férfi nem fogadta volna el a lehetőséget. Ez volt egyetlen személyes kikötése.

 

Mindenben meg tudtak egyezni a felek. A férfi a számítógépek guruja volt. Lecsapott rá rögtön a jó szimatú amerikai cég. Egy év. Itt kellett hagyni az asszonyt, aki nélkül nem tudott lélegezni. Most azt is kénytelen volt megtanulni. A telefonszámla a cégnek semmi, meg sem érzik. Ő előre tudta, ki se menjen akár, mert a szakmai dicsőség még rendben is van, de üres zsebbel egy év után megtérni égő is, meg értelmetlen is. Azok vállalták és fizették a telefonokat. Az asszony átállította a napját, hogy mikor az imádott hang megszólal, ő fönt legyen. Megtehette, mert a munkáját ő szabta meg. Hamar meg is szokta, hogy mikor más vígan húzza a lóbőrt, ő éber, mint egy becsületes házőrző. A nap, illetve éjszaka fénypontja a telefon megcsörrenése volt. Átforrósodott a drót még attól is, ha csak a napi eseményekről számoltak be. Ez is csöpp darabka jelenlét volt. A karácsonyt valahogy egyik sem szívelte igazán. Ők abban a meggyőződésben éltek, hogy vagy minden nap karácsony, vagy megette a fene. Az árva, arany fa azért elkészült és telefonnal a kézben telt az egyedülállók statisztikailag legönveszélyesebb estéje. Ők nem voltak egyedül. Ott volt a hang. A fizikai távolság most fájt. Egy kézszorítás, egy kedves mosoly azon az estén nagyon hiányzott. Sajgott, égetett a hiánya. Elhatározták, hogy megindul a visszaszámlálás, mert tavasszal véget ér a magány. Pontosan mikor, nem lehetett tudni. Nyilvánvalóan, kerek, egész, befejezett munkát lehetett csak elhagyni a messzi idegenben. A férfi vetette föl először:- Tudod, kedves, hogy nem szoktam ígérgetni. Számíts rám, a tavasz meg fog hozni engem is. Képzeld, rendezett dolgokkal a hátunk mögött megjövök majd. Ne várj a terminálon. Én akarok megérkezni hozzád. Langyos lesz a szél, már a fák is virágozni kezdenek. Nagyon foglak szeretni. Először az arcodat akarom látni. Le akarom róla simogatni elszakítottságunk összes bánatát.Nézni akarom, ahogyan kezedbe veszel egy tárgyat. Érezni akarom, ahogy végre megtelik veled a szoba. Meg akarod fürdeni a sugárzásodban. Nagyon bánt, hogy megváratlak, de ennek most így kell lennie. Szeretsz engem annyira, kedves, hogy ki tudd várni?- A gyönyörűséges monológ alatt az asszony nyeldeste a könnyeit.Minél ékesszólóbb és lelkesebb lett élete értelmének szónoklata, annál jobban patakzottak a könnyei. Most válaszolnia kellett:

- Sírok, mert hiányzol  és nagyon szeretlek. Nem kellett volna megkérdezned. Megvárlak. Mit tehetnék egyebet? Hogyan tehetted föl nekem ezt a kérdést?- itt elcsuklott végképp. Szünetet kellett tartania. – Mert hallani akartam – tőled akartam biztosan hallani, kimondva. A szív mindent tud régről, de ha kimondod, akkor nyugszom meg, mert annak, amit te mondasz, súlya van. - Innentől már derűsebben beszélték el a nem is olyan sokára érkező tavaszt. Ha már ennyit kellett várni, legalább az egész természet velük ünnepeljen. Átkozott sok gönc is oda már ilyen jó időben. Nem a kabátot, bundát kell majd szívszakadva ölelni. Ez a beszélgetés meghatározta a még hátralévők hangulatát. Elmúlt az a néma fájdalom. Felváltotta a repeső vágyakozás és a mulatságos számolás. Hányat alszunk még addig … mint gyerek a Mikulás várásakor.

Beköltözött szívükbe a béke és a jövendő tiszta biztonsága.

 

Azt mondanom se kell, a terminál ki lett alkudva. A szigorú észember belátta, nem gyötörheti az ártatlan itt maradottat. Formaságokon átesve, csomagokat átvéve megszakadt a film. Egy repülő, kitárt karú vékony alakot látott szinte úszni feléje a tömegen át. Átnyalábolta. Mélyen beszívta a jól ismert, oly régen vágyott illatot. Valami nagy és szent fogadalom tört fel benne kimondatlanul. Ez a nő az élete. Őmiatta érdemes fölkelni, övé minden gondolata. Nem tud létezni nélküle, soha az életben többé. Hívhatják, de ezt a csodás lényt, aki neki teremtődött soha többé nem hagyja magára, mert minden elvesztegetett nap pótolhatatlan, bármit teszünk. Ami elszállt, többé nem hozhatjuk vissza. Vagy vele tehát, vagy sehogy. Ahogyan alakjuk egymást átkarolva távolodott a repülőtér épületéből, úgy tűnt, mintha az örök szerelem menne végre, végérvényesen haza.

 

 thao

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.